Ne higgy a mosolynak mely felszínről fakad,
Sem a zokszónak mely keseríti lelked,
Csupán hiú ábrándokat kerget,
Ki hiszi, hogy az Éden, egy szép nap reá szakad!
Mindenki megvívja saját életharcát,
Mindenki keresztje válla csontját nyomja,
Mindenki egyszer bűneit meggyónja,
Mindenki felfedi majdan igaz arcát.
...........................................................................................................................................................
Jóllehet egy régi történetet elevenítek fel, de ha akkor kínjaim hevében kiáltom ki fortyogó lelkem túlhevült bugyrából, olybá tűnt volna, hogy bosszúvágytól elvakultan, vagy dühből fakadóan teszem, ellenben négy év távlatából talán hideg fejjel, racionálisan osztom meg az azóta sem enyhült, keserű érzéseim.
Hangsúlyozni szeretném, hogy harag, düh vagy bosszúvágy egy pillanatig sem volt bennem soha, de azt nem tagadom, hogy az a bizonyos keserű pirula az óta is a torkomon akadt, és nem csúszik le az emésztő "gödörbe", olyan makacsul beágyazódott nyelőcsövembe, hogy visszaöklendezni sem tudom, és valószínűleg addig fojtogat és mardossa a torkom, amíg ki nem lehelem nyomorult lelkem.