Ennyire sarkosan tehát nem akarok fogalmazni, én magam is tisztában vagyok sok mindennel a testépítés terén.
Köztudott, hogy a Forma 1-ben sem országúti gépkocsik üzemanyagával róják a köröket, hanem hétpecsétes titok egy-egy istálló stábjának felkészülése.
Azonban, ha valaki mégis megpróbálja, vagy nem ismeri el ezt, az hazárdírozik és csúnyán melléfog.
Tehát, azzal senkit sem kábítok, hogy nincs jelen a testépítésben ilyen-olyan szer, (kérdés, most már csak az, hogy melyik sportágban nem próbálkoznak), de a nagy gond ott van, ha meggondolatlanul, mértéktelenül, gátlástalanul, szinte kérkedve csakis ezt az egyedüli utat követve végzik, un. „testépítés” cím szó alatt ténykedésüket.
Azért nem írom, hogy sportjukat, vagy testépítést, idézőjel nélkül, mert ez nem az, amely az én felfogásom szerint a nagybetűs BODY BUILDING.

Mit mondjak, sokszor futottam össze ezzel a témával testépítő pályafutásom során.
Már nagyon korán meg tapasztaltam és hidegzuhanyként érintett akkor a felismerés, s feltettem magamnak a kérdést, nem hiszem el, hogy csak ennyiről szólna a testépítés?
És valóban, már az ősidőktől kezdve gyakori téma volt ez, majd rájöttem, hogy nálunk is, ill. kis hazánkban is főleg azoktól hallottam erről a témáról áradozni, akik túlzottan nem voltak odáig a sziszifuszi, időigényes, odafigyelést, gyakran agytornát igénylő étkezési programokért, az egész testépítés körüli hercehurcáért, azaz egyszerűen szerették volna megoldani és lerövidíteni a fejlődési folyamatot.
Aztán később, ahogy teltek-múltak az évek, már testépítő versenyzőként, beleástam magam az egész témakörbe és már gyakorlati tapasztalatokat is szereztem, rájöttem, hogy ez önbecsapás, és, hogy mennyire visszaüthet.
Azt távolról sem mondom, hogy ez így nem működik.
Működik, valamilyen szintig, de aztán eljön a keserű csalódás, a kiábrándulás időszaka.
Mint az F-1-ben, már a rajtnál elveszett az, aki nem készült maximálisan.
Tapasztaltam olyan testépítő pályafutásokat, amelyek tragédiához vezettek, aztán olyat, amely bizonyos szinten, mert még a csúcsformát sem érte el, anyagilag nullázta le az illető versenyzőt, de van olyan személyes ismerősöm is, (bár nem volt versenyző, csak kondizott) aki oly mértékben ment tönkre, s éppen, hogy elvegetál, mert életnek aztán nem nevezném, ahogy az óta is él.
Tudok olyan esetről is, amikor az illető szinte több pénzt költött anyagokra, mint az étkezésére.
Tragikus, hogy nagyobb eredményt várt a tablettáktól, az anyagoktól, mint a rendszeres étkezésektől és edzésektől.
Megkérdeztem, és egyáltalán mit ettél ma, s amit válaszolt az elkeserítő volt, mert egy munkás többet fordít a kajára, azért, hogy dolgozni tudjon, nem, hogy még sport és izomfejlesztő edzéseket végezzen.
Mert a tragédia a legrosszabb, amely ebből a vállalkozásból kijöhet. Az, hogy anyagilag valaki padlóra kerül, még elviselhető, onnan is talán van még visszaút, de amikor tudván tudod, hogy rosszul is elsülhet a dolog és mégis egyre többet és többet költesz rá, még mindig elégedetlen vagy, többet akarsz, akkor van baj.
Főleg, ha nem tudsz mérlegelni.
Az ilyen közömbösség, a nemtörődömség viszi tévútra gyakran azokat a „vesztes” embereket, akik talán lustaságukkal vagy hozzá nem értésükkel azt hiszik ez az izomfejlesztés.
Mekkorát tévednek! Ez, mondjuk meg őszintén, a testépítésnek többet árt, mint használ.
Mert, hogy vesztesek lesznek az nem kétséges.
A „régi idők versenyhangulata” sorozatomban írtam arról, hogy aktív teremvezetői koromban a nulláról induló, tehát teljesen kezdő sportoló 3-évig fejlődött úgy, hogy csupán a természetes étkezését helyeztük előtérbe.
Mi mást is helyezhettünk volna, hisz nem volt sem táplálék kiegészítő sem vitamin, sem ásványi anyag komplex.
Megterveztük az étrendjét, a lehetőségeit, a napi energia igényét (fizikai vagy szellemi munkavégzéséhez) plusz az edzések energia szükségletét, és ahogy fejlődött, egyre korrigáltuk az étkezési mutatókat is.
A versenyzők ugyan már akkoriban is tudtak néhány dologról, de azok a mai lehetőségekhez képest elhanyagolható támogatást nyújtottak.
Visszatérve a kezdőhöz, hogy mi történhetett három év után?
Sok évig edzett, s még ma is lejár a terembe a 45-50-éves illető, némi mozgásigényét kielégíteni a huszonegynéhány éves fiával és elnézem, hogy még mindig megvannak azok az alapok, amelyeket anno szerzett és persze nincs fél lábbal a sírban.
Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy lapátolhatja magába valaki az anyagot, az mindössze az eredmény néhány százaléka és olyan látványos lesz a visszaesés, hogy az nem mindennapi.
Ki lehet próbálni azt a módszert, amikor az étkezésé a főszerep.
Macerás és rendesen időigényes is, szinte külön foglakozás, mondjam azt, hogy profizmusba illő életfelfogást követel?
Hát, hogy nincs időm erre! , mondhatná valaki, azonban aki ezt kiejti a száján, már ennél a mondatánál elbukik, mert igazán nem is akar erre időt, pénzt, energiát fordítni, a sikerben a, csillogásban a hírnévben viszont jó volna tetszelegni.
Azt hiszem, az ilyen felszínes hozzáállás eleve hozza magával a negatív következményeket is.
Nem vitás, egy nagyon jól megtervezetett és kivitelezett étkezési struktúrán képes még lendíteni a fejlődés felé a dopping, de higgyétek el az csak néhány százalék.
Nem szabad túlzottan a külső segítségre (dopping) hagyatkozni.
És megint csak azt mondom, egy nagyon jól kivitelezett természetes fejlődés maradandóbb, mintha valaki csupán ügyeskedéssel szeretne nagy eredményt elérni.
Itt esnek sokan csapdába, amikor egy jó színvonalú versenyzőt látnak, hát persze, hogy csábító és roppant irigylésre méltó, melyik férfi egójának nem jönne jól egy ilyen fazon és azt hiszik az anyag hozta fel ilyen fokra, de ez nem igaz, súlyosan tévednek, akik ebben ringatják magukat és nagy árat fizetnek, ha ebből kiindulva próbálják utolérni, vagy leutánozni a versenyzőt.
Az ilyen felfogás a teljes hozzá nem értésről árulkodik, ezért érdemes szakemberhez fordulni, olyanhoz, aki már bizonyítottan készített fel eredményes versenyzőt a testépítő életformára. Mert valójában nagy a feladat és a felelősség, a testépítésnek pedig csak a végeredménye a versenyzés.
Rengeteg esetben voltam már versenybíró, és megszámolni sem tudom, hogy hányszor láttam csak egyetlen alkalommal versenyen indulni valakit, azután eltűnt.
Sajnos túl sokan hiszik azt, hogy alkalmasak a csúcs elérésére, nem merik bevallani, hogy elég lenne talán egyszerűen csak kondizni és beérni azzal az eredménnyel, amit a lehetősége biztosít, ehelyett a majd én azért is megmutatom címszóval olyan eszetlen vállalkozásba kezdenek, amely már az elején nem életképes.
Nem lehet mindenki Schumacher, vagy Ronaldo, de nálunk még mindig az a nézet dívik, hogy nem hajlandók beismerni a gyengébb képességeiket, az anyagi helyzetüket, az egészhez nagyon fontos összességében is ideális hátteret.
Az ilyen életmód nagyon keveseknek adatik meg, s ezért ritkaság is az, hogy valakinél minden összejöjjön.
Talán ezek az esetek igazolják, hogy a testépítés egy külön életforma, komolyan kell venni a mindennapok feszített élet stílusát, ezen kívül van a minden napokat betöltő edzés, és az egészet meghatározó magánélet, a kiegyensúlyozott háttér.
A testépítésnek talán –sajnos- ez a rákfenéje, hogy az emberi létforma olyan területét célozza meg, amelyre a leg hiúbbak az átlagemberek.
Mégpedig a mások előtt való fizikai megjelenést, a látványt, azt, hogy milyen szemmel, hogyan (csodálattal?) néznek rád, elbűvölsz e másokat, külalakoddal elismerést vívsz e ki?, helyezi középpontba.
Miért látsz utcán, izompólóban olyan legényeket, akik még felmutatható eredményt sem értek el?
Nyilván azért, mert valamit kezdenek elérni és nincs egyéb lehetőségük a figyelemfelhívásra, mint az, hogy megmutatom magam.
De hát ez sokszor groteszk és szánalmas.
Egy profi testépítő inkább próbálja magától távol tartania nyilvánosságot, mert megmutatni magam, majd a versenyen akarom, és senkire nem tartozik, hogy most, per pillanat hogy nézek ki, ez lehet akár a magánügyem is.
Azért mert valaki autóversenyző miért száguldozna az utcán verseny tempóban?
Vannak ilyenek is, bár nem nevezném őket autóversenyzőnek, egyszerűen, szeretnék, ha figyelnének rájuk.
De, hát ez nem normális. A versenyző igenis tiszteli a szabályokat.
Nagy felelőtlenség egy teremvezetőtől a doppinggal előhozakodni, de nem is hiszem, hogy van ilyen edző, mert ez csak egy dolog lenne az eredmény felé (szándékosan nem mondom, hogy siker felé) s az elején még semmi sem világos, az sem hogy egyáltalán sportolóvá válik az illető, de még azután is kiderülhet számos genetikai kritérium, vagy fejlődési fogékonyság, amely mindent áthúzhat.
Azt hiszem az esetek jó néhány százalékában egyéni indíték áll e mögött, valaki saját szakállára próbálja elérni a könnyű fejlődésnek hitt sikert, de ettől inkább óvnám.
Láttam már nem egy olyan versenyt, ahol a nézőtéren nagyobb darab emberek ültek, mint a versenyzők, persze silányabb formában, de ha őket csak a nagydarab, elrettentő, brutális külső ragadja meg, akkor vajmi kevés köze van a sporthoz, főleg a testépítéshez.
Nekik valószínű más céljuk van azzal, hogy edzőtermekbe járnak.
Azt javaslom mindenkinek, mielőtt bármilyen komolyabb elhatározásba kezdenek, már akkor, amikor benyitnak először egy edzőterem ajtaján, gondolják át mik a lehetőségeik, mik a saját képességeik, van e kellő elhivatottságuk, kitartásuk, hogy egy ilyen életpálya elindításába belevágjanak, vagy, hogy a címszóval éljek, ha nincs adottságod, ne pótold doppinggal.
Szevasztok.
Köszi, hogy elolvastátok.
Zimmermann Feri.