Testépítés

Kormány Misi a legnagyobb izomtömeggel rendelkező magyar testépítő.
Ez az edzővideó az alapozás alatt készült, még a versenyfelkészülés megkezdése előtt.
Misi testsúlya ekkor elérte a 151 kg-ot, az időszakhoz képest jó minőségben.
A videón látható, Misi nem végez sok gyakorlatot, de amit csinál, arra nagyon odafigyel, a gyakorlatok végrehajtása hibátlan.
Videó megtekintése
2010. július 23., péntek 23:03

Interjú Berecz Gáborral

Írta:
A Molnár Miklós emlékverseny harmadik helyezettjét is kifaggattuk arról, hogy miként készült. Ő a tavalyi házi versenyen is részt vett, de idei formája sokkal jobban bizonyult. Ő úgyszintén fölveheti a versenyt országos szinten a junior mezőnnyel.

2010. július 22., csütörtök 22:55

Interjú Torma Ferenccel

Írta:
Interjú sorozatunk a házi verseny junior kategóriájának második helyezettjével, Torma Ferenccel folytatódik.. Nála a szárazsága az, amit mindenki csodálva néz a Vida Fitnessben. Ilyen szintű felkészültséggel ő is eredményes lehet akár már az őszi versenyszezonban. Készülésének módszeréről és terveiről kérdeztük.

2010. július 21., szerda 21:13

Interjú Marda Márk Martinnal

Írta:
A Molnár Miklós emlékverseny után megkérdeztük a résztvevőket, hogyan készültek föl, terveznek-e országos versenyeken is indulni később, hiszen a mutatott formájuk alapján nagy lehetőségeik lennének. Elsőként Marda Márk Matint, a felnőtt kategória nyertesét kérdeztük.

2010. április 17., szombat 22:55

Régi idők versenyhangulata!

Írta:

Üdvözlök mindenkit, aki szívesen olvassa a Body Sport.hu-t. Meglehetősen régen írtam utoljára ezen a honlapon, ugyanis egyszerűen azon gondolkodtam, hogy mi is az a témakör, amely még érdekelheti az olvasókat. És, mint máskor is, sokszor a véletlen ad tanácsot. Annyi minden olvasható különféle oldalakon a testépítésről, mi legyen az, amely még újdonságként szolgálhat az eddig leírt témákon túl, amelyre még odafigyelhetnek a testépítés iránt érdeklődők, és miért pont az, amit én írok. Sokan és sokféleképpen írtak már  sportágunkról, különféle stílusban és megfogalmazásban. A legtöbb cikk tetszett, de akadt olyan is, amelyre azt mondtam, hogy inkább mással töltötte volna el az idejét az írója. Hanem, amiről én írnék most, az megint csak a régi idők versenyhangulata. Abból az apropóból, hogy a közelmúltban történt egy olyan esemény, amely egy sor gondolatot, emléket felidézett bennem.

Mivel napok óta nem találtam indító gondolatot, hogy mi legyen az a téma, amelyről írhatnék, kapóra jött ez a hír, amelyről szó lesz. Más is írhat a testépítésről történeteket, érdekeseket vagy sablonos fogalmazványokat, és olvasok is hol ilyet, hol olyat. Ami velem kapcsolatos és én voltam a részese, arról megpróbálok érdekes, hiteles és reális képet adni. Eddig is ilyeneket szerettem volna írni, remélem
sikerült.
A téma pedig a következő:
A napokban hallottam a rádióban, hogy lezuhant a lengyel elnöki repülőgép, oda veszett a lengyel politikai elit színe java, szinte lefejezte az állami vezetést ez a baleset. Azon járt az agyam, hogy ezek már fiatal politikusok voltak, egy új korosztály ott is, akik a lengyel rendszerváltást követően kerültek ebbe a pozícióba. Ne ijedjetek meg, nem a politikáról akarok írni! Sőt irtózom, ha velem politikáról akarnak csevegni, egyszerűen ideges tudok lenni tőle.


Abban az időben, amikor testépítő versenyzőként úgymond a "csúcson" voltam, nagyban dúlt Európában a szocializmus. Nem időzök vele, hogy az meg mi? Azt tudjuk, hogy egy történelmi korszak volt, ráadásul nem is a kedveltebb fajtája, de azért nevezhetjük sikeresnek is, abból a szempontból, hogy túléltük, és még sikerült sportolnunk is. Mit mondjak, ha valaki tudja mi is az a diktatórikus rendszer, akkor elismeri azt is, hogy az átlagembereknek ez, valami iszonyat demagóg szar volt, amit a fejünkbe akartak verni. Mindenkinek tele volt vele a micsodája, (jó, persze volt, aki elvolt, mint a befőtt) de nagyívben letojták, mert az elit az nagyszerűen elégedett volt.
Oké, sportoltunk, de milyen körülmények között, milyen életszínvonal mellett? Erről is írtam már, hogy a szegénységnél csak az elszántságunk volt nagyobb, de olyan mértékben bele zúgtunk az éppen sarjadó sportágunkba, a testépítésbe, hogy még ilyen körülmények között is megszállottként edzettünk, versenyeztünk. Szinte tiltakozásként mondtuk ki azt a szót is, hogy Body Building. Nem testépítés, nem testkultúra (mert így is hívták), hanem eredetiben, angol kiejtéssel. Bosszantott bennünket, hogy a politika ebben is csak a kapitalizmus, a nyugati kultúra beszivárgását látta, nem is érdekelte őket, hogy ennek haszna is lehet. Hát ennyire bigott barmok voltak.
Azt is tudjátok már, hogy csak az un. keleti blokk országaiban versenyezhettünk, amely a fejlődés szempontjából óriási gátat jelentett. Sajnáltuk, hát hogyne sajnáltuk volna, hogy nem mehettünk el csak ide a szomszédba, akár Ausztriába is, egy színvonalasabb versenyen megméretni magunkat. Még szerencse, hogy azért az un. Nyugati országok testépítői egy-egy nemzetközi, vagy Grand Prix versenyre eljöhettek, így volt összehasonlítási alapunk. De, hát ez csak összehasonlítási alap volt, nem több, mert az a több, az hiányzott. Az ott volt náluk, a nyugati országokban. Az életmód, a színvonalas edzőtermek, a táplálkozás, a létfontosságú kiegészítők stb. stb.
Mint már többször is írtam, a pályafutásom csúcsán még versenyeztem néhány évig a hazai testépítés egyik nagy legendájával Bitter Pistával, akivel a mai napig jóbarátságban vagyunk. Rengeteg közös emlék, ösztönzés, siker fűz hozzá, aki valóban egy "eredeti fazon".
Fiatalabb korunkban pedig méginkább az volt. A Régi idők. sorozatból tudjátok, hogy abban az időben, tehát a kezdetben "csak"
Társadalmi Szövetség létezett. Kevésbé volt szervezetten összefogva a versenyeztetés, mint manapság. Így adódott, hogy pl. ő is, mármint Bitter Pista, mint elnökségi tag, s mint élversenyző, nemzetközi híresség, a testépítés terén külföldi versenyekre szervezett un. Magyar Válogatott testépítő csapatot. Jó érzékkel szedte össze az embereket (mert benne voltam! csak vicc), ugyanis nem volt
olyan külföldi verseny, ahonnan ne tértünk volna haza dobogós helyezésekkel. Nem követelte ő meg a penge felkészülést, de aki látta őt versenyezni és isten igazából bekészülve, az nem is érezhetett mást, mint, hogy becsületesen helytálljon az ő csapatában. És, ha már behívta egy válogatott keretbe, hát olyan embereket hívott, akik éltek - haltak a sportunkért, és ez már eleve színvonalas eredményt jelentett, akik az országunkat képviselték. (most gondoljatok bele és mondjátok meg, nem volt röhejes helyzet, hogy mi büszkén felvállaltuk magyarságunkat és az országunkat képviselve kitettük szívünket, lelkünket egy-egy sikerért, hoztuk a maximumot, az
ország nagyjai meg lesajnáltak bennünket, ott ütötték vágták ezt a sportot, ahol lehetett)


Ezekben az években mi előszeretettel jártunk Lengyel országba. Hol személygépkocsival, bár úgy igen fárasztó volt, hol repülőgéppel. A sportolás mellet én nemigen, sőt egyáltalán nem foglalkoztam a politikával, de az akkori Lengyel országban nem lehetett nem észrevenni, hogy valami nincs rendben. Volt egy olyan időszak, amikor évről évre egyre feszültebb körülmények közé érkeztünk meg, főleg azokba az iparvárosokba, amelyek már megelégelték az akkori politikai rendszert. A versenyek rendezési légköre, a feszültség szinte átragadt miránk is, hiszen olyan közállapotok uralkodtak, amelyek egy idő után a sport élményének, feelingjének is ártottak. Akkoriban, mely az 1983-as, 84, 85-ös éveket jelenti, már olyan veszélyes körülmények között utaztunk ki, hogy nem volt ritka a több 10-ezres tüntetés egy-egy nagyvárosban, mint Lodz, Katowice, Warsó.
Félelmetes érzés volt, amikor, már nem tudom melyik városban, a buszból az aréna felé haladva és közeledve azt láttuk, hogy hatalmas a tömeg. A sportcsarnok parkolójában, ahol a busz a versenyzőkkel megállt, onnan még mintegy 100-l50m-t gyalog kellett megtennünk. Két sorban felfegyverzett rohamrendőrök egy folyosót biztosítottak nekünk a sportcsarnokig, amelyen akkora hangorkán közepette haladtunk végig, hogy alig hallottuk egymás szavát. Megfordult a fejemben, hogy ekkora tömeggel szemben szart sem ér ennyi rendőr. Egyszerűen félelmetes volt. Egyáltalán mi a fenének jövünk mi ilyen darázsfészekbe, ráadásul sport versenyre, nem is együttérzésből vagy szolidaritásból, (ez volt a rendszerváltó szervezetük neve is)


Megtudtuk, hogy az ilyen rendezvényeket, ahol tömegek gyűlnek össze, mint pl. futballmérkőzések, sportesemények, a résztvevő tömeg már nem csak szurkolásra, hanem rendszerellenes tüntetésre, tömeg demonstrációra is használják. Tehát egyáltalán nem biztos, hogy akik a sportcsarnok előtt álltak, azok mind miattunk, a testépítő versenyre jöttek, hanem tüntetni, vagy egy jó balhé miatt. Ezt észre is vettük, mert minden tetszésnyilvánításra határozottan rátettek egy lapáttal, mintha bőszíteni akarták volna a hivatalos embereket. Pl. az én eredményhirdetésemnél is már zavart és kényelmetlennek éreztem azt a szűnni nem akaró ovációt, amely hosszú percekig tartott, és valószínű, hogy az már nem is csak az ünneplésről szólt. Ettől függetlenül a verseny normálisan, balhé nélkül lezajlott. Ezt az egész helyzetet én meglehetősen hátborzongatónak találtam, nem ehhez voltunk szokva, amikor az ember megérkezett egy verseny színhelyére és az ottani körülmények miatt teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát. Ezek igen kemény évek és stresszes versenyek voltak, hiszen az akkori rendszer feszes magatartási szabályai szerint zajlott a protokoll is, tehát belevitték a politikát is a sportba. Aztán néhány év után megszűntek az ilyen lengyelországi kirándulások, mert a helyzet annyira megromlott, hogy rendkívüli állapot, tüntetés - tüntetés hátán, majd egy rendszerváltás következett be, jobbnak láttuk inkább más lehetőségek után nézni. Persze nem ilyen körülmények és nem ilyen hangulat jellemezte az összes lengyel kiruccanásunkat, mert azért nem felejtem el azokat fergeteges hangulatú versenyeket sem, amikor tombolt a közönség és felállva tapsoltak az eredményhirdetésnél. Lengyelországban nagyon népszerű volt a testépítés és színvonalas versenyzőik is voltak. És említhetném azokat a verseny utáni banketteket is, amikor a magyar csapatot megkülönböztetett figyelemben részesítették, és a fő helyre, a vezetőség mellett, velük egy asztalnál ülhettünk. Ők akkor is azt tartották, lengyel-magyar
két jó barát. De elvittek bennünket a lengyel versenyzők városnézésre is, amikor a magyar feliratú, címeres melegítő igen nagy tiszteletet váltott ki, vagy ha betértünk egy-egy szórakozó helyre, ott is barátian fogadtak, bemutattak olykor csinos lányoknak is, akik különösen odáig voltak a magyar fiúkért, csak azt sajnálom, hogy lengyelül nem tudtam beszélgetni velük.

Végül is volt jó pár év, amikor ezzel a kis maroknyi magyar válogatottal jó néhány első, második helyet (volt harmadik is) sikerült megszereznem. S hadd dicsekedjek azzal, volt olyan alkalom is, hogy a verseny másnapján a repülőtérre menve az újságos standon a versenyről szóló tudósításban többek között a saját fényképem nézett vissza rám, méltatták, hogy győztem.

Ennyit ismét a régi idők versenyhangulatáról, amely megint egy kis emléket idézett fel, bár jobb lett volna, ha nem ez a rádióhír adja az apropót ehhez az íráshoz. 


Köszi a figyelmeteket, üdv mindenkinek. Majd jelentkezem. Remélem hamarosan.

Zimmermann Ferenc

Olvasgatva a bodysporton a személyi edzőkkel foglalkozó cikksorozatot,eszembe jutott egy régi történet, amely nem kimondottan vág ebbe a profilba, de megreszkírozom, hátha olvasható számotokra.
Arra gondoltam, hogy ennek az írásnak ezt a fenti, közhelynek számító címet is adhatnám, mert sokat agyaltam azon, hogy milyen frappáns címe legyen, de hát semmi okosabb nem jutott eszembe.
Mert ez a történet jóval több egy személyi edző - kezdő sportoló kapcsolatnál. Gyanítom, egy személyi edző ilyesmit nem vállalna fel, amit le fogok írni. Erre egyszerűen nincs ideje.
Én sem tettem ilyet sűrűn, de időnként, legalábbis ebben az esetben, nekem a lelkiismeretem azt diktálta, vállalnom kell.
Egyrészt, mert nem vagyok személyi edző. Ízlelgettem ezt a szót, személyi edző. Nekem kicsit sablonos, felszínes. Meg aztán kicsit ridegnek tartom. (Bocs, hogy ezt én így érzem.) Milyen lelki kapcsolat alakul ki a személyi edző, kezdő sportoló között?
2010. január 08., péntek 22:44

Aranykorában a magyar testépítés?

Írta:
Eredményességi szempontból feltétlen. Soha ilyen eredményesek nem voltunk a nemzetközi versenyeken, mint most.
És mégis, vannak komoly aggályaim, a jövőt illetően. Első edzőtermem negyede sem volt méreteiben a mostaninak, mégis több versenyző volt abban a teremben, mint a mostaniban.
És akik versenyezni szándékoztak, és komolyan edzettek, jóval többen voltak akkor, mint most. Valahogy most nem akarnak feláldozni mindent azért, hogy versenyezhessenek.
Előző cikkemben említettem, hogy a kezdetekben az erőemelés és a testépítés szorosan összefüggtek egymással. Mindkét sportág az életben maradásért küzdött, és el kellett érniük a társadalmi elismerést, vagy legalábbis megtűrést.
Erre eleinte közösen több esélye volt mindkét sportnak, bár mindig tudtuk, ez két különböző sportág, és nem lehet egyszerre mindkettőt magas szinten művelni.
A termekben az edzések is ennek megfelelően zajlottak. Együtt küzdött a súlyokkal testépítő és erőemelő, aztán egy-egy verseny előtt dőlt el, ki merre hajlik. Ez nem volt ideális megoldás, de felszerelés és terem hiányában még nem beszélhettünk szakosodott klubokról. Gyakran futott be az ember zsákutcába, ha nem volt kellőképpen elkötelezett egyik, vagy másik sportág iránt.
Ha az én példámból indulok ki, azt mondom, engem hidegen hagyott az a látvány, hogy míg én l20-l30 kg-ig mentem fel egy-egy mellnapon, addig mellettem l60-l80kg-os súlyokkal birkóztak.
Eldönthettem volna, hogy én is azon az úton fejlődjek, amellyel nagy súlyú edzéseket végzek, vagy arányos, kidolgozott izmos testet választok.
Öt éves testépítői pályafutással a hátam mögött azt mondhattam, (így utólag visszagondolva) hogy sikeres éveket zártam, amikor már olyan szinten edzettem és értem el eredményeket, hogy a hazai testépítő sport versenyzői gárdája és a társadalmi szövetség tagjai elismerését is sikerült kivívnom. Ebben az időben még egy szövetség alá tartozott a testépítés és az erőemelés.
Szinte kötelező volt erősnek is lenni. Beláthatjuk ma már, hogy ez egy igen félresikerült, erőltetett szabály volt, amit (szerencsére) időben felismert a vezetőség és lépett ez ügyben. Voltak pl. olyan testépítő versenyek, ahol az induláshoz jogot szerezni csak bizonyos szintű erőgyakorlatok sikeres teljesítése után lehetett.
Az én versenyzői időszakomban ez még rendszeres volt.
De ilyenek voltak a nem is olyan régen még a Szövetség keretein belül rendezett junior jelvényszerző versenyek is. (fekve nyomás, guggolás)
2009. október 16., péntek 20:25

Régi idők versenyhangulata (folytatás)

Írta:
Kicsit hosszúra nyúlt a nyári hallgatásom, de úgy látszik az időzavarom lassan megnyugszik és egy ültő helyemben be is tudok fejezni egy történetet. Azt útálom legjobban, ha be nem tervezett esemény széttördeli az elképzelésemet, és valami lépten-nyomon kizökkent. Lesznek majd történetek, amelyekben a testépítői pályafutásom köré fonódik egy-egy esemény. (Hát milyenek is lennének, erről szól a sorozat, más téma nem is való ide.) Sosem írtam olyan dolgokról, amelyek nem velem történtek meg, de nem az a lényeg. A magam szerepét megpróbálom háttérbe szorítani és valóban a történetre koncentrálni, a múlt hiteles visszaadására. Részese voltam és ez sokszor örömöt szerzett nekem. Ha ez siker volt, akkor nevezzük annak.
Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy a visszaemlékezéseimben elhangozzon egy csomó un. önfényezés, de azt nyilván megérti mindenki, hogy ezek az események az én pályafutásom kialakulása során történtek meg, velem kapcsolatos események köré kapcsolódnak, nem szeretnék egy szóval sem többet, jobbat állítani a történteknél. Amiben nem volt részem, vagy éppenséggel csak áttételesen tudok róla, nem lenne reális beleszőni a leírtakba. Tehát, valójában olyan eseményekről van szó, amelyeket én is átéltem. Ezért gyakran nem tudom megkerülni a saját szerepléseimet, de igyekszem háttérbe szorítani azt és minimálisra korlátozva, hitelesen csak a ma már múltidézésnek tűnő eseményekre koncentrálni.
Bocsi, ha most mégsem a régi idők versenyhangulatával folytatom, de a téma, amely aktuálissá vált, sokakat érinthet pro és kontra. Van még a tarsolyomban sok régi történet, nem fogom elhallgatni az érdeklődők elől, de a következő téma lehet, hogy meg kell előzze a későbbieket.

Versenyzői és később edzői, teremvezetői, majd a MTFSZ-ben betöltött, elnökségi tagként, majd bírói bizottsági tagként beöltött feladataim között gyakran felmerült a felelősség kérdése. Versenyzőként leginkább az a felelősség került előtérbe, hogy magammal bánjak tudatosan. Ezek a feladatok akkoriban az egészséges felkészülésre vonatkoztak. Nagyon jól tudom, mit gondolnak sokan erről. Hogy nem lehet fejlődni, ha nem kockáztatunk, hogy az csak maszlag, amit az ideális felkészülésről összehordanak, hogy inkább tönkreteszi magát az, aki megpróbál hagyományos, naturális módszerekkel készülni, hogy az minden, csak nem eredmény. Azért kell ma beszélni erről, mert a mai világban hatékonyabb, kíméletlenebb eszközök állnak rendelékezésre, mint a múltban.
Nos, a felelősség: A fentiekkel egyet is értek, s nem is mondom az ellenkezőjét. Tisztában vagyok azzal, hogy versenyezni, magas szinten, élvonalban, világszínvonalon, főleg testépítésben képtelenség olyan, edzést, fejlődést segítő kiegészítők nélkül, amelyek megkímélik a szervezetet a túlterheléstől, a sérülésektől. Elősegítik a regenerálódást a következő napi, ugyanolyan, iszonyúan kemény, nehéz, nagy súlyú edzéshez, amely szükséges a szinten tartáshoz, vagy éppen a fejlődéshez.
Egy példa: Edzőként foglalkoztam egy igen tehetséges fiatallal, szeretett volna versenyzővé válni. Ideális csontozat, nem túl magas, kiváló testalkat, jó genetika. Lehet belőle még valami. Belevágtunk, módszeresen, tudatosan, apróra kidolgozott programmal. Egy idő után türelmetlenné vált. A fejlődés mértékét, gyorsaságát hiányolta. Sejtettem, hogy a háttérben a kialakuló elbizakodottság, a túlzott önbizalom, a látható elég gyors fejlődés húzódott meg. (Azt mondják erre, kezd fejébe szállni a dicsőség. Ez a legrosszabb sportolói tulajdonság.) Gyakran megkérdőjelezte az edzéseim hatásosságát, hol ezért, hol azért vitába keveredtünk, pedig nagyon jól reagált az edzésekre és tényleg a maga módján mindent alávetett ennek a célnak. Nem fogadta el maradéktalanul a tanácsaimat, amikor azt mondtam, hogy ez egy hosszú távú tevékenység, életmód, hivatás, stílus. Szeretett volna még gyorsabban, látványosabban fejlődni. Nem értettem vele egyet. Elkezdett a tudtomon kívül, nem tudom mit, használni. Hihetetlenül látványosan még nagyobb fejlődésnek indult, amit aztán már én is sejtettem, hogy titkolódzott előttem. Nem értettem egyet azzal a hozzáállással, hogy én vezessem az edzéseit, de nem őszinte hozzám, pl. az általa használt szerrel kapcsolatban. Nos, itt a tudatlanul, hozzáértés nélküli, hűbelebalázs módon történt magatartásával volt gondom. Ezt én veszélyesnek tartottam, közöltem vele, ez nem korrekt, ez így túl egyoldalú, ezért én nem tudom vállalni a felelősséget. Úgy gondolta, már eleget tud a testépítésről, már boldogul egyedül is és klubbot váltott. Sajnáltam az egészet, mert már volt benne munkám, ez mind kárba veszett.
A jó múltkor, közel négyévnyi szünet után, a teremben hallottam a srácoktól, hogy sajnos orvoshoz jár, problémái vannak, fogyott is, véres vizelés, májfunkció elégedetlenség lépett fel nála és ezzel kezelik. És akkor a többieknek azt mondtam, megéri így? Fog ő edzeni 50-60 éves korában is? Ez nem testépítés, ez öngyilkosság. Még versenyzővé se vált, már tönkretette magát. Szurkolok neki, hogy ússza meg ezt a rossz húzását. Sajnos sok ilyen történet kering, volt, aki nem élte túl, és ezek mind fiatal életerős emberek voltak. Ezek kiábrándító esetek. Ez a teljes hozzá nem értés következménye. Ezen sokan elgondolkodhatnak. Azok is, akik önállóan belevágnak ebbe az ismeretlen témakörbe, de azok is, akik felvállalják egy fiatal felkészítését. Ezért kezdtem az elején a tudatos felelősségvállalás kérdését feszegetni, mert, ha, mint kezdő, nem vagyok tisztában valamivel, kérdezzek bátran, de ha én, (tegyük fel) mint szakember segíteni akarok valakin, akkor én is felelősséggel tartozom a következményekért. Elmúlt már az az időszak, amikor saját magunknak kellett kísérletezni hol ezzel, hol azzal. Egyszerűen nem volt kihez fordulni. Részemről mindig a túlzott óvatosság volt a jellemző. Lassan, biztos lépésekkel haladni, s azonnal abbahagyni, ha probléma lépne fel. Ma már vannak szakemberek, csak bízni kell bennük. (Pl. Fekete F, Vida Z. Pintér F. Kovács Ko-Ko Pista, emlékezzek néhai dr. Langermannra, Bitter István, Pál J. stb. stb.)

Hogy honnan lehet őket felismerni? Hát a mögöttük lévő sikeres emberekről. Ha sok van, akkor bizonyára sikeresek, tudnak valamit, s az már bizalom kérdése, hogy tanácsaikat elfogadom e vagy sem. Az eredmény úgy is igazol valamit, akár negatívumként, akár a jó eredmény vonatkozásában. Csak türelem, ez nem egy rövidtávú szeminárium, hogy meghallgatom és mindent tudok róla. Folyt. Köv. Minden jót, kinek mihez.

Zimmermann Feri.