És akkor nézzük, milyen volt maga a verseny. Hogyan zajlott életem első nagy megmérettetése.
Vetkőzzek, melegítsek be, egyek egy keveset, ismételjem át a szabad pózómat? Olyan zavaros lett minden, hogy kapkodni kezdtem. Ráadásul már leadtam a kazettámat is, a zenémet sem tudtam még egyszer meghallgatni. Valóban úgy éreztem, hogy ez tűzkeresztség és ráadásul nem segít senki átesni rajta.
Most vagy elrontok mindent, befejezem és ennyi volt számomra a testépítés, vagy pedig megcsinálom a felkészültségemhez méltó módon, mert tényleg irdatlan sokat dolgoztam érte.
Még ma is fel tudom idézni magamban azt a szinte bénító lámpalázat, a zavart, az izgulást, ami akkor bennem volt. Egyszerűn úgy éreztem, majdnem összerogyok, akkora volt a súly rajtam. Senkihez nem szóltam, nem tudtam mit kezdeni magammal, nem volt senki, aki lelket öntött volna belém.
Rohadt érzés volt, mit mondjak. Ráadásul a nézőtérről olyan hangorkán szűrődött ki, mert már mentek a kisebb kategóriák versenyei és a nézők nem voltak szívbajosak, ha tetszésüket nyilvánították ki.
A verseny abból állt, hogy a döntőbe jutott nyolc versenyzőt újra egymás mellé szólították, végig pózolták az alapfordulatokat és az izomcsoportok kötelező pózait.
Szinte kihallatszott a nézőtérről az a fel- feltörő üdvrivalgás, amikor egy színvonalasan bekészült versenyzőt vagy egy jó kiállású pózt láthattak. Dübögés, fütty, kiabálás, lányok visítása hangzott és szűnni nem akaró taps.