2009. augusztus 12., szerda 11:33

Régi idők versenyhangulata (folytatás)

Írta: 
Értékelés:
(0 szavazat)
És akkor nézzük, milyen volt maga a verseny. Hogyan zajlott életem első nagy megmérettetése.
Vetkőzzek, melegítsek be, egyek egy keveset, ismételjem át a szabad pózómat? Olyan zavaros lett minden, hogy kapkodni kezdtem. Ráadásul már leadtam a kazettámat is, a zenémet sem tudtam még egyszer meghallgatni. Valóban úgy éreztem, hogy ez tűzkeresztség és ráadásul nem segít senki átesni rajta.
Most vagy elrontok mindent, befejezem és ennyi volt számomra a testépítés, vagy pedig megcsinálom a felkészültségemhez méltó módon, mert tényleg irdatlan sokat dolgoztam érte.
Még ma is fel tudom idézni magamban azt a szinte bénító lámpalázat, a zavart, az izgulást, ami akkor bennem volt. Egyszerűn úgy éreztem, majdnem összerogyok, akkora volt a súly rajtam. Senkihez nem szóltam, nem tudtam mit kezdeni magammal, nem volt senki, aki lelket öntött volna belém.
Rohadt érzés volt, mit mondjak. Ráadásul a nézőtérről olyan hangorkán szűrődött ki, mert már mentek a kisebb kategóriák versenyei és a nézők nem voltak szívbajosak, ha tetszésüket nyilvánították ki.
 A verseny abból állt, hogy a döntőbe jutott nyolc versenyzőt újra egymás mellé szólították, végig pózolták az alapfordulatokat és az izomcsoportok kötelező pózait.
Szinte kihallatszott a nézőtérről az a fel- feltörő üdvrivalgás, amikor egy színvonalasan bekészült versenyzőt vagy egy jó kiállású pózt láthattak. Dübögés, fütty, kiabálás, lányok visítása hangzott és szűnni nem akaró taps.

Ó te jó ég, mi történik ott benn?, gondoltam, mert a kötelezőn láttuk egymás kategóriáit, de itt már nem és szinte beleszédültem a gondolatba, hogy nemsokára nekem is fel kell mennem a színpadra. Feltételezem, hogy barnítás nélkül halálsápadtan néztem volna ki. Nem tudom, hogy remegett e a szám széle, de amikor a színpadra bevonuláshoz rajtszám szerint sorba álltunk, meglehetősen riadt képet vághattam, mert az edzőm, Langermann Péter odalépett hozzám és azt mondta, mindenkor mosolyogjak. Könnyű ezt mondani, amikor majdnem összecsinálom magam.
A kötelező gyakorlatok újbóli bemutatásának itt már nem volt jelentősége, csupán a közönség kedvéért kerültek műsorra és jóval gyorsabban is pörgött a verseny. A zenére koreografált szabadon választott gyakorlatok bemutatása során kihallatszott, hogy a közönség ütemesen tapsol, feltéve, ha jó zenéje volt a versenyzőnek és tetszetősen pózolt és természetesen jól is nézett ki. Ha nem volt ilyen ováció, ott valami nem volt rendben és a versenyző is kedvetlenül, lehangolva hagyta el a színpadot. Az ilyen szitu sajnos hatással volt a bírókra is.
Feltűnt, hogy egyesek olyan jó zenékre pózoltak, amelyeket addig nem is hallottam, pedig nagyon sok zenét böngésztünk edzőmmel és sem rádióban sem zenés műsorokban nem volt hallható. Néhány versenyzőnek tényleg jobb volt a zenéje, mint a formája, amely csalóka volt a közönség megnyilvánulásával kapcsolatban, ilyenkor kellett a bíróknak a sarkukra állniuk, hogy ne a zenét díjazzák, hanem a testalkat állapotát, felkészültségét.
Amikor a 175cm, alatti kategóriát színpadra szólították érezhetően remegett a gyomrom. Miközben felmentünk a színpadra, már hangosan éljeneztek, kiabáltak, tapsoltak, fütyültek, dübögtek a nézők.
Most már a bőrömön érezhettem, amit eddig kintről hallottam. Beálltunk egymás mellé és a már fent leírt gyakorlatokat lepózoltuk. Már nem volt kihívás, összevetés. Hallottam rajtszámomat többször is bekiabálni, ez jól esett, de a klubtársaimnak tulajdonítottam, ők valószínű azért jöttek.
Feszítettem, kényszeredetten vigyorogtam, próbáltam a legjobb formámat mutatni, de közben igyekeztem nem remegni a gyakorlatok előadása során, mert a bírók, hol a színpad jobb, hol a bal oldalára tereltek bennünket. A végén még egyszer sorba állítottak bennünket, a bírók még valamit jegyzeteltek, mi lihegve, némelyikünk tényleg remegve, izzadtan ácsorogtunk, a közönség tombolt, és megdöbbentő volt a nézőtérről hallani azt az ünneplést, amellyel megtiszteltek bennünket.
Nem tudom eléggé képletesen érzékeltetni azt a hangulatot, amikor a színpad hátterében állva néztük az előttünk álló, ülő embertömeget. Látni kell azokat a mosolygó, örömmel ünneplő arcokat és hallani azt az ovációt. Amíg ott álltunk és a teljes levonulás alatt, amíg ki nem értünk a színpadról, szólt ez az ováció, én ezt, ha nem túlzok, fergeteges sikernek tekintettem, boldog voltam és nagyon örültem.
Rövid időre mintha megkönnyebbültem volna, de ez nem tartott sokáig, mert egyenként szólították vissza a kategória versenyzőit és a 90 mp-es, szabadon választott pózolás nagyon hamar lement. Ott pedig már csak egyedül fogok állni a több száz nézővel szemben. A paravánok mögött a barnításomat javítgattam, megkértem más versenyzőtársamat, hogy segítsen, ezt persze kölcsönösen megtettük egymásért. Majd a zenémet magamban dudorászva, újra elpróbáltam a pózaimat.
Már semmiféle előkészületet nem tettem, ittam egy két kortyot, nem pumpáltam magam súlyokkal vagy a nélkül, mondjuk fekvőtámaszokkal, eléggé be voltam durranva a korábbi gyakorlatoktól.
Egyre fokozódott bennem az izgalom, főleg akkor, amikor személyesen szóltak, hogy a folyamatosság kedvéért a színpadi függöny mögé kell felmennem. Aki nem élt át hasonlót, annak megpróbálom érzékeltetni, de aki benne volt az jól tudja, milyen az, amikor élete első Magyar Testépítő Bajnokságának döntőjére szólítják. Maga a félájult állapot, amikor azt sem tudom már, mit tegyek, hogy higgadtnak, normálisnak tűnjön a magatartásom. Amikor a mikrofonban elhangzott, hogy „akkor a 175cm alatti kategória utolsó versenyzője, 84es rajtszámmal, Zimmermann Ferenc következik”, az izgalomtól azt hittem lebénulok.
A fekete vászon függöny mögött csak azt hallottam a mellettem álló edzőmtől, „Fecó mehetsz”. Széthúzta előttem a függönyt és beléptem a színpadra. A világítás más volt, mint az előző csapatpózolás során, a fényszórók vakítóan rám világítottak, nem láttam a jelet a talajon, ahová a pózolás során állni kellett, de kintről szóltak, hogy még előrébb és balra.
A nézőtér totál fekete volt, semmit nem láttam, még az első sorokat sem. Hatalmas volt a hangzavar, még nem ment a zeném, beálltam a kezdő pózba, tudtam, hogy irreális profi testépítőket utánozni, mert hol vagyok én azoktól, de ez speciel nekem nagyon tetszett. Ez egy legendás Frank Zane póz volt, bal kéz magas tartásban, nyújtott újakkal, enyhén hajlított karral, pici terpesz, a csípő a bal lábra helyeződik, a jobb kar hajlított bicepszben, feszített has és feszített combok.
Tetszhetett a póz a közönségnek is, mert a hangzavarban a zeném kezdését is alig hallottam meg, ezért csavartak még egy kicsit a hangerőn. Ezután gördülékenyen próbáltam az ütemes zenére elölről, guggoló pózban, térdelő helyzetben, jobbra fordulva, majd hát gyakorlatokat bemutatva, aztán újra jobbra fordulva a baloldali izomcsoportokat mutattam be, tehát körbe fordulva minden oldalról néhány beállásban, különösen a hasat, és a karjaimat, mint jó izomcsoportjaimat nem kifelejtve, összesen talán 21 féle pózban (ez egyébként versenyszabály volt) mutattam be szabadon választott gyakorlatomat.
Bömbölt a zene, amelyet eddig csak magnós rádióból hallottam, itt ekkora hangszórókból bődületes hangulatot teremtett, egészen más hatása volt, engem lelkesített is. Így, leírva a pózolás, ma már egyszerűnek tűnik, de abban a nyomasztó helyzetben szerintem néha remegtem is az izgalomtól. A közönség elemi reakciója, azok a hangulati megnyilvánulások, valami eszméletlen hangulatot teremtettek a gyakorlatomhoz.
Miután befejeztem, a színpad elején meghajoltam és nem hagytak lejönni, nem szűnt a taps, az ujjongás, az a hatalmas ováció. Azt tudtam, hogy az akkori versenyzők között a jobbak között tartottak számon, de nem mertem elhinni, hogy ez ennyire komoly, mint ahogy akkor, a gyakorlatom után megtapasztaltam.

Amikor kijöttem a színpadról borzasztóan felszabadult, boldog voltam, már mosolyogtam, majd kiugrottam a bőrömből, ölelgettek a többiek, azt mondták szuper volt, az a rettenetes súly legördült rólam, szinte szárnyalni tudtam volna, éreztem, ez itt most siker volt, mert nagyon tetszett mindenkinek. Ezt vártam, ezért készültem, ez volt az álmom, de nem mertem elhinni, hogy mindez megtörténhet. Megtörtént és nem is akármilyen sikerrel.
Folytatás következik!
Zimmermann Feri
Megjelent: 700 alkalommal