2009. június 26., péntek 09:10

Régi idők versenyhangulata ( ötödik rész )

Írta: 
Értékelés:
(0 szavazat)
Amikor a korabeli, a 70-es évek versenyei sokszínűségéről írtam, akkor valóban a sokszínűség volt jellemző arra az időszakra. Mind a szervezésre, rendezésre, mind pedig magukra a versenyzőkre, ami a megjelenésüket illeti. Ma már rémálomnak tűnne, ha olyan összevisszaságban és szedett-vedett felszereléssel jelenne meg egy bajnokságon a versenyző gárda, és szabályok hiányában olyan nyakatekert pózokat produkálnának, amelyeket a jelenlegi szabályok már nem engednének meg.
Pl. volt egy olyan póz, amelyet akkor Harold póznak neveztek, - egy Harold Poole nevű, igen színvonalas profi versenyzőről nevezték el, ha jól tudom, neki tulajdonították ezt a fajta megjelenítést-, a póz ma a Most Muscular nevet viseli.
A bíró egyszerűen csak közölte a versenyzőkkel, „ versenyzők kérek egy Haroldot”.

Ez is a kötelező pózok között szerepelt és gyakran a kétesélyes eredmény eldöntésénél használták a bírók, holott nem egyfajta póz dönti el két versenyző között a különbséget, mégis ilyen formán a látványt szerették volna ezzel előtérbe helyezni.
Ha ebben a pózban valaki látványosabbnak bizonyult, a bírók azt pontozták jobb helyre. Alakult minden, igaz a maga módján, de pozitív irányban.
A kisebb kategóriák kötelező versenyein szemlélődve igyekeztem a jobb kiállású pózokat elsajátítani, ma már az jut az ember eszébe, hogy csakugyan megmosolyogtató lenne azok közül látni néhányat, mert bár úgy gondoltuk, ha egy teremvezető készít fel bennünket, akkor az csak szabályszerű lehet, pedig korántsem volt így.
Ők is egy-egy póz kivitelezését szubjektív közelítették meg, hiszen nem kötelezett senkit a szabályos végrehajtás, csak az, hogy a versenyzője minél látványosabb hatást gyakoroljon a bírókra. Miután a kategóriámat szólították, sorszám szerint beállva az alapállás, majd a négy alapfordulat következett. Igyekeztem a már korábban tanultakat betartani és az első perctől kezdve megfeszíteni a frontális izomcsoportjaimat.
Ez igen fárasztó hosszú időn keresztül. Klubtársaim, de mások bekiabálásából is arra következtettem, hogy a jobb, ill. esélyes versenyzők közé verekedhetem be magam.

Az izomcsoportok bemutatása során a többszöri kihívás, és összehasonlítás olyan mértékben igénybe vett, hogy a levegőtlen és zsúfolt teremben már-már rosszullét környékezett.
Volt, aki egy korty vízért állt ki a sorból, mástól a bírók az izzadság miatt megfojt barnító rendbe hozását kérték. Persze, aki tökéletesen száraz volt, annak már nem volt mit izzadnia. Egyébként is túlságosan hosszan bíbelődtek a bírók egy-egy vitás helyzet eldöntésével, sok esetben a döntésük fontosságát próbálták érzékeltetni, nem pedig a reális eredmény érdekelte őket, vagyis sokszor eltúlozták fontosságukat, rá is játszottak szerepükre.
Ha valakit kiemelten akartak kezelni, bizonyos személyes kötődés vagy klub érdek miatt, akkor kín keserves volt kivárni, mire döntést tudtak hozni, agyba-főbe erőltették azt az egy versenyzőt, és így gyakran megesett, hogy az esélyes versenyző elé került egy esélytelenebb. Azért látványos eltérésekről nem lehetett szó, de ha valaki nem volt meggyőzően jobb, akkor sajnos a vesztés veszélye ilyenformán fennállt.
A pontozás egyébként akkor nem helyezésre történt, mint ma, hanem a bírók bizonyos pontszámot adhattak minden izomcsoportra, így a legtöbb pontot szerzett versenyző állt a legjobb helyen.
Miután befejeződött a súlycsoportom második csoportjának a versenye, rájöttem a fentebb leírt helyzetre, hogy miért nem fér egy napba ez a verseny? A közönség nem hiszem, hogy türelmesen végignézte volna azt a tortúrát, amit a bírók produkáltak, a szabadon választott verseny pedig látványosabb is volt. Még egy ráadás volt a súlycsoportomban, amikor a kettéosztott kategória előző és a második csoportjának első négy-négy versenyzőjét egy csoportban hívták ki egy újabb összevetésre.
Ez a második sorozat már abszolút nem hiányzott, amikor már az első is totálisan kimerítő volt. Ugyanazt lejátszani újra, hát mit mondjak, aki benne van, az tudja, hogy a teljes (pszichés és fizikális) kimerülés határán lévő szervezet számára micsoda megterhelést jelent. Megtörtén ez az összevetés is. A bírók ebből a nyolcas csoportból is többször egymás után hívtak ki, hol egyik, hol másik versenyzővel.
A kívülállók, mármint klubtársaim, és más súlycsoportok versenyzőinek reagálásaiból, és a sorozatos kihívásokból szoros helyezésre számítottam.
A kötelező verseny után nem volt eredményhirdetés, és szigorúbban őrizték a bírók a jegyzőkönyveket, mint manapság, nem volt elképzelésem a verseny állásáról, pillanatnyi helyezésemről.
Ha bírót vagy vezetőt kérdeztem a verseny alakulásáról, azt válaszolták, még bármi lehet.
A gyomrom remegett az izgalomtól, a kötelező után nem tudtam semmit, utolsó biztos nem, de, hogy dobogós leszek e? Első versenyem volt ez, mindent megtettem a jó eredményért, mégis szinte elkeseredtem a tanácstalanságtól, mindegy, még nincs vége korántsem a versenynek.
Miután lezajlott a kategóriám végső kötelező versenye, olyan mértékű kimerültség lett úrrá rajtam, hogy le kellett feküdnöm a terem egy távolabbi zugában, mert szinte szédelegtem. Rövid pihenő után rádöbbentem, hogy nagyon régóta nem ittam, és nem ettem. Már akkor is fő szénhidrát forrásnak a rizs számított, de az utóbbi időben annyit ettem, hogy abszolút nem kívántam, pedig ott volt bedobozolva, mellé marhahús. Amikor kibontottam és megláttam, majdnem elhánytam magam, már annyira csömöröm volt tőle.
Süteményt, édességet, kenyeret vagy valami mást és folyadékot, csak ne rizst.
A kenyérre borzasztóan ki voltam éhezve. A közeli cukrászdában, azért, hogy mégis sportos étel mellett maradjak, két túrós süteményt vettem, és fél liter vizet. Szinte újjá születtem rövid időn belül. Az életkedvem is visszatért. Ez a kis szénhidrátlöket a formámon már egyáltalán nem ronthat, olyan mértékben ki voltam égve.
Lezajlottak a további súlycsoportok kötelező versenyei is, lelkesen szurkoltunk a klubtársainknak, és figyeltük a nagy kategóriák hatalmas tömegű, látványos megjelenésű versenyzőit.
Bitter Pista, Kiss Péter, Mincza Karcsi, Krecsik Laci, Nagy Tibi,stb.stb.
Én ugyan mindig kidolgozott, definiált, arányos voltam, de a nagy tömeg mindig elvarázsolt, nem tartottam volna lehetetlennek, hogy l5-20 kg-al is nehezebb lehetne a testsúlyom.
Volt olyan abszolút verseny, itthon, vagy nemzetközi, Grand Prix versenyeken, ahol a 85kg-os súlyommal 2. vagy 3. lettem, de azt sosem a tömegemnek, inkább a minőségnek köszönhettem, az abszolút első hely valószínűleg azért nem jött sosem össze.
Azt, hogy lényegesen tömegesebb legyek, soha nem tudtam megvalósítani, mindig problémám volt a tömegnöveléssel, ma már tudom, hogy étkezési problémák játszottak közre.
A nagytömegű kategóriák versenye egyébként már abban az időben is a verseny csúcspontjának számított. Szinte felpezsdítette a verseny hangulatát, és igaz, hogy a kötelező versenyen csak mi voltunk, versenyzők, az ováció így sem maradt el, mi voltunk a közönsége a nagy kategória versenyzőinek.
Fütyültünk, kiabáltunk, dübögtünk, buzdítottuk a számunkra legjobb minőségű versenyzőt, még ha nem volt közünk hozzá, akkor is, igazi forró hangulatot teremtve.
Úgy is mondhatnám, „meg csináltuk nekik a bulit”. De hát nekünk is ugyanígy szurkoltak.
Az utolsó kategória versenyét követően az összes kategória rajtszámait is kihirdetve lezajlott a verseny első szakasza, a kötelező verseny.
A kihirdetés arra vonatkozott, hogy a másnapi, szabadon választott versenyen mely rajtszámok indulhatnak. A kategóriák első nyolc helyezettjének rajtszámát olvasták fel, meglepődtem, sőt kissé ideges is lettem, amikor a rajtszámomat utolsónak hallottam. Mint rutintalan, első versenyes testépítő nem tudtam mire vélni ezt, de másnapra minden tisztán kivilágosodott előttem, sőt kissé szégyelltem is, hogy nem jöttem rá korábban a lényegre, pedig annyira logikus volt, már akkor, a kötelező után kellett volna tudnom, hányadán állok. Minden versenyző, mint a rongy, halálosan kifáradva szedelődzködött, ha volt még lehetőség fürödtünk, mert a Spari termében zuhanyozó is volt, még egy ideig beszélgettünk a várható eredményekről, de mindenki előtt homály volt a végső eredmény, majd szétszéledtünk, semmi másra nem vágytam csak enni és aludni.
Csak annyit tudtunk, hogy másnap délelőtt 10-kor a kihirdetett rajtszámú versenyzők jelenjenek meg a Corvin mozi aulájában.
Végül is kijelenthetem, igazán jól éreztem magam életem első testépítő versenyének kötelező részén, minden fáradtságot és nehéz pillanatot pozitívan értékeltem, mely kellett a végső eredményhez, a nélkül semmit nem ért volna az egész, s nem is lett volna verseny, ha nem szenvedek meg érte.
Folyt, köv. Szevasztok. Zimmermann Feri voltam.
Megjelent: 751 alkalommal