A konditeremből ki lehetett látni a küzdőtérre, amely már a verseny számára berendezve, feldíszítve, készen várta a megnyitót. A lelátót zsúfolásig megtöltő nézőközönség halk duruzsolással várta a verseny kezdetét, háttér zene töltötte be az arénát, miközben zajlottak még az utolsó előkészületek. Sötétkék zakós, szürke nadrágos, - akkor még kötelező- formaruhába öltözött bírók csoportja verődött össze az egyik sarokban, rohangáló rendezők a színpadon, a bírói asztalok környékén, a pontozólapokat, üdítő italokat, íróeszközöket helyezték ki, még rendezgették a díszleteket, a hangosítók a mikrofonokkal ügyködtek, de ezek már a verseny előtti utolsó simítások voltak.
Mindezeket az újságíró látva, teljesen megdöbbent, hogy az akkor még Sopronban nem nagyon látott nagyszabású verseny mekkora közönséget vonzott, és az előkészületek milyen pontos precizitással zajlottak. A testépítő sport kezdete idején a kívülállók még nem voltak tisztában sportágunk hatalmas sportolói létszámot, és tömegeket mozgósító erejében, népszerűségében, viszont a kulisszák mögé sem láttak.
Ezt a helyzetet szövetségünk, akkor úgy éreztem, nem használta ki, vagy legalábbis nem koncentrált rá kellőképpen. Ha ezeket a sikereket annak idején a médiában jobban kihasználva, sportágunkat nem csak a szurkolók, szimpatizánsok számára teszik hozzáférhetővé, ha mindez nagyobb publicitást kap, szinte kultuszt teremthettek volna ebből, akkor ma nem itt tartanánk.
Határozottan tetszett, ahogy az újságíró elájult, az addig számára ismeretlen, nagyszabású rendezvény láttán, s bevallom, magam is úgy viselkedtem, mint amikor valaki részese lehet egy olyan ünnepnek, ahol ő maga is az ünnepeltek közé tartozik. Mert valóban ünnepnek, felüdülésnek, kikapcsolódásnak számított egy-egy verseny, amely már a kemény, küszködős, felkészülési hétköznapok végét jelentette, egy kis színt vitt a monoton munkába, amikor nem csak a felkészüléssel küzdöttünk meg, hanem olyan problémákkal, amelyek határozottan megnehezítették, gátolták a munkánkat.
Erről lesz szó. Milyen eszményi lett volna gondtalanul, mindig pozitív gondolkodással nekilátni a napi edzéseknek, a felkészülésnek, amikor minden rendelkezésre áll, amikor mással sem kell törődni, mint a rám váró feladatokkal, ezek profi körülmények lettek volna, ám a sok probléma és a stressz mellett ez csak álom maradt.
Így is büszke voltam a kívülállók előtt, és ezt nem is titkoltam, hogy ebben a társaságban én, mint fő résztvevő, mint versenyző vehetek részt. Láttam azt a hatalmas népszerűséget, amely bennünket, versenyzőket övezett, amikor a verseny szünetében a közönséggel, akár a folyosón, akár a nézőtéren, vagy az utcán találkozhattunk.
Az újságíró is erről faggatott, minden érdekelte, szinte nem volt olyan téma, amelyet ne érintett volna kíváncsisága. Egy riportba természetesen csak érintőlegesen említve fért bele sok minden, éppen ezért inkább az extrémebb témák felé hajlott, a különleges, a látványos, az átlagembereket jobban érdeklő sztorikat várta tőlem.
Szerintem nem volt sem extrém, sem sztori, amit elmondtam, csak az az iszonyúan kemény valóságos hétköznap, amely érzékeltette az átlag hétköznapi ember számára, hogy mi rejlik e mögött a fenséges testalkat mögött.
Hogy aztán az átlagember ebből a sztorizásból vállalta volna azt, hogy testépítő lehessen, kétlem. Hiszen azért marad átlagember az átlagember, mert sokan nem vállalnak fel átlagon, erejükön felüli dolgokat. Kitartás, tűz, veríték és sok-sok akarat, ez jellemzi talán az átlagon felüliséget, amelyek mellett a kezdetekkor a sporton kívül jó adag rajtunk kívül álló problémával is megküzdöttünk.
Az számított csodának, hogy egyeseknek maradt még emellett energiájuk a versenyzésre, arra a pluszra, amely ehhez szükséges.
A sztori pedig úgy szólt, ami számotokra már köztudott, hogy a valamikori edzőtermünk egy tömbház alagsorában, mondjam úgy pincéjében volt.
December 24.-e volt, karácsony előtti délután, szenteste délutánja. Jó a társaság, barátok voltunk, szívesen töltöttük együtt a szabadidőnket. Gondoltuk edzünk még egy jót, amolyan örömedzés félét tartunk a nagy karácsonyi dínom-dánom, a nagy zabálások előtt, hogy kiürítsük energia raktárainkat, hiszen karácsony és újév között nem nagyon edzegettünk, az amolyan év végi holt szezon, pihenő idő volt már.
Túl a verseny szezonon már a lelkesedés is alábbhagyott. Igyekeztünk jó hangulatban tölteni a délutánt, vidámkodtunk, poénkodtunk is edzés közben, ami év közben nem volt ránk jellemző, mert a vérmes remények, a nyerni akarás, a felkészülés szigorú rendje megkövetelte a következetes, kemény munkát.
A házban minden lakó már otthon tartózkodott, készülődtek a családok az ünnepekre, nagy sütés-főzés mindenütt, ételek illat-orgiája lengte be a lépcsőházat. Mi is gyorsan lehajtjuk az ünnep előtti kis edzésünket, gondoltuk, és tünés haza.
Már néhány lakó biztosan elkívánt bennünket a búsba, hogy még karácsonykor sem tudunk nyugodni, hiszen, mint már annyiszor írtam, ez a terem nem sport célra, főleg nem súlyzós sportra készült, csak szükségmegoldásként fogadtuk el, jobb híján nekünk megfelelt. Persze, az akkori burkolás nélküli, vas tárcsás, jó orosz súlyzók veszett módon, fülsértően csörömpöltek, és bizony egy-két emeletre is felhallatszott az edzések során.
Nem mondok újat, de amíg ebben az edzőteremben voltunk, emiatt, mint terem vezetőnek mindig tartanom kellett a hátam a ház lakói előtt. Ez rendszeresen, éveken át, napirenden lévő problémát jelentett.
A termünkben az öltöző mellett egy hideg vizes mosdó található WC-vel, tényleg csakis a legszükségesebb esetekre.
Az edzések utáni higiénia maximum, mosakodásig terjedt, fürdési lehetőség nélkül.
Nem úgy, mint manapság, amikor azért pattog néhány klubtag, ha edzés után nincs meleg víz, vagy már csak langyos, mert későn jött és már elfogyott. Zajlott az edzés (szó szerint zajosan), már befejezéshez közeledve az utolsó gyakorlatokat végeztük, mikor az öltöző felől morajlás szerű hang hallatszott. Elképzelni sem tudtuk, mi a fene az, amikor az egyik klubtagunk szólt, hogy Feri gyere, mert szarban vagyunk (bocs a szóhasználatért).
Az öltözőbe érve azt hittem elájulok, mert a WC-ből bugyogott a szennyvíz. Feltehetően valamilyen dugulás keletkezett, hiszen annyian voltak otthon aznap, hogy aki lusta volt levinni a kidobni valót, lehúzta a WC-jén.
Más se hiányzott, ki dolgozik ilyenkor, hogy sürgősen elhárítsa a problémánkat? Szerencsére megoldódott, mert jött az ügyeletes szippantós autó, de az utómunkálatok ránk vártak, ami némi késést is jelentett számunkra az otthoni ünnepi készülődés rovására.
Az öltözőben nem voltak még szekrények, mint ma, a falon fogasok, a melegítőket, pólókat sokan azon tartották. A fogasok alatt padok, azok alatt a sportcipők sorakoztak. Ezek természetesen, mint a csónakok úsztak az áradatban.
Miután a szippantás megtörtént, nekiláttunk a fertőtlenítés, a rendrakás, takarítás, a higiénia teljes helyreállításához.
Hogy ma mennyire lehetne egy ilyen tevékenységbe bevonni a klubtagokat, nem tudom, de akkor, azok közül a srácok közül egy sem ment el, mindenki azon volt, hogy mielőbb hozzuk rendbe az öltözőt, tegyük használhatóvá, hiszen az a mi termünk volt, ha ütött kopott és egyszerű is, de ünnepek után itt újra elkezdődik majd a felkészülés, egy újév, új reményekkel.
Ha találkozunk, az ilyen és ehhez hasonló eseményeket még annyi év után is emlegetjük. Pedig ma már edzhetnek akármilyen csili-vili első osztályú termekben, az a régi komfort nélküli, dohos szagú pince-gym emléke örökre megmaradt mindenkiben.
Ami akkor kényelmetlen, kezdetleges és sokszor bosszúság volt, ma már olyan emlék, amely összehozott bennünket, és nem csak a sportban, de a bennünket körülvevő problémákkal együtt igazi közösséggé formált. Ezek életre szóló emberi kapcsolatokká váltak.
Az újságíró meg csak hallgatott és hallgatott, szinte maga alatt volt, hogy ilyen társaság, ilyen közösség kialakulhat és, hogy milyen újdonságokat tudhatott meg a testépítés világából.
Hát ez annak a régi karácsonyi edzésnek a története, amely nem maradt volna emlékezetes, ha nem így alakul.
A közelgő karácsonyhoz és az év végi ünnepléshez minden teremvezetőnek, testépítőnek, erőemelőnek, erősembernek, fitness sportolónak, Békés Boldog Ünnepeket, jó pihenést, a 2010-es évre pedig a sikerekhez szerencsét kívánok.
Ne feledjétek, a sporton kívül nagyon meg kell küzdeni más téren is, mondjuk család, és ha van- munkahely, üzlet- vonatkozásában, mert a biztos háttér, a testépítéshez is nagyon kell.
Üdv minden testépítőnek. Zimmermann Feri
